Magyar lúd

A magyar lúd fehér, szürke és tarka tollszínben, valamint fodros tollú változatban fordult elő. A hazánkba került külföldi fajtákkal történt kereszteződés útján jött létre.
Fehér változata volt a leggyakoribb. Csőre narancssárga, idősebb korban sötétebb. Lába vörös színű. Középnagy testű, tojója 5–6, gúnárja 6–8 kg súlyú. Törzse hosszúkás és közepesen mély. Melle telt és gömbölyű, háta hosszú, széles és egyenes, csak enyhén és egyenletesen lejt hátrafelé. A gúnár nyaka hosszú, erős, enyhén ívelt. A tojó nyaka rövidebb, vékonyabb és kevésbé ívelt. Lábai erőteljesek.
A magyar lúd igénytelen, gyorsan növekvő, jól tollasodó, edzett és fáradhatatlanul legelő fajta volt. A legelővel szemben igénytelen, a takarmányt nagyon jól értékesítette. Húsa kitűnő minőségű és puha, nagy máját a külföldi piacok is nagyra értékelték. Tollhaszna tetemes volt, évente három-négyszer is téphették. Az eredeti magyar lúd éves tojástermelése 15 körüli. Értékes, fehér tollú tájfajtái a Balaton vidékén, a Duna és Tisza mellett, Szeged, Makó, Szentes és Dunaszerdahely környékén alakultak ki. A magyar lúd és egyes tájfajtái még kis létszámban fellelhetők, megőrzésük lúdtenyésztőink egyik legfontosabb feladata.
A magyar lúd fodros tollú változata a Kárpát-medence egyik különlegessége. Látványos, testtől elálló tollazata miatt előszeretettel tenyésztették hazánk egyes vidékein. Erdélyben ma is elterjedt. Különböző színváltozatait magyar őshonos fajtaként, génbankokban tartjuk fönn.

Fajtaleírás:
Testsúly: Gúnár: 6,00–8,00 kg
Tojó: 5,00–6,00 kg
A gúnár jellemzői:
Fej: Keskeny, lapos homlokkal, a fej középhosszú tollakkal vastagon fedett.
Csőr: Csőrtőben nagyon erős, közepesen hosszú, narancssárga színű.
Szem: Nagy, világoskék.
Nyak: Közepesen hosszú, enyhén hajlott.
Törzs: Hosszú, közepes vastagságú, gömbölyded.
Mellkas: Széles, erősen izmolt, kerek.
Hát: hosszú, széles, enyhén lehajló.
Szárny: Hosszú, szorosan a testhez simuló, zárt, nagy.
Farok: Rövid, zárt, vízszintes.
Comb: Erősen izmolt, vastag.
Lábszár: Függőleges állású, a törzs számára jó támasztékul szolgál, a csőrrel azonos színű.
Tollazat: Testhez simuló, a pehelytollazat vastag.
Színváltozatok: Fehér, szürke, foltos (tarka).

A tojó testfelépítése megegyezik a gúnáréval. A másodlagos nemi jellegből adódó, apróbb különbségek a következők: valamivel rövidebb, vékonyabb és kevésbé hajlott nyak, kissé mélyebben elhelyezkedő törzs.

A fodros tollú magyar lúd sajátosságai

A magyar lúd fodros tollú változatának származása pontosan nem ismert. Csupán tollainak szerkezetével tér el a magyar lúdtól, őrzi annak tulajdonságait. Elsősorban szárnyfedőtollai, kisebb mértékben farok- és combtollai hosszúak, puhák és szalagszerűen, látványosan fodrozódnak, amit a tollcséve hosszanti kettéválása eredményez.
A fodros tollúság egy gén (F=frizzled) által meghatározott, domináns tulajdonság, mely heterozigóta állapotban részleges dominanciát eredményez. A fodros tollú magyar lúdnak különböző (fehér, szürke és tarka) színváltozatai ismeretesek.
 

Magyar parlagi gyöngytyúk

A gyöngytyúk nagyon értékes, ízletes húsú baromfiféle. A 20. század első felében külföldre megfojtva, vadmadárként szállították. Tojástermelését április végén kezdi, évente 60–80 db sárgásvörös héjú, mintegy 50g súlyú tojást tojik. Szeret rejtve tojni. Tojásainak héja vastag, ezért hosszabb ideig eltartható. Nagyon edzett, veszekedő, vad természetű, kitűnő élelemkereső és rovarirtó baromfiféle, ezért a szabadon tartása a legcélszerűbb. Hazánkban elsősorban a kékesszürke, kisebb mértékben a fehér színváltozata terjedt el, de előfordul szürke (ezüst), barna (vörös) és foltos változata is.
A kékesszürke gyöngytyúk tollszínezete kékesszürke alapon egyenletesen fehéren pettyezett, gyöngyözött. Az evező- és faroktollak barnák, szélükön fehéres tarkázottsággal. Mell- és nyakszíneződésük foltok nélküli ibolyaszürke. Csibéi kikeléskor barnás színűek, hátukon hosszanti sötétebb sávokkal.
A fehér színű gyöngytyúk kevésbé gyakori, tollszíne bársonyos csillogású, tejfelsárga alapszínű, rajta ezüstfehér pettyekkel. A naposcsibék színe szürkés, világosabb sávokkal és pelyhekkel.

Fajtaleírás:
Testsúly: Kakas: 1,30–1,60 kg
Tojó: 1,20–1,40 kg
Fej: Rövid és széles.
Csőr: Rövid, erős, erősen hajlott, szaruszínű, a hegye vörös.
Taraj: Sisakszerű, szarus, vörös, háromszögletű.
Arc: Kékesfehér, toll nélküli.
Füllebenyek: Szorosan a fejhez simulók.
Szemek: Nagyok, sötétbarnák.
Áll-lebenyek: Rövidek, vaskosak, vörösek, a közepén fehér folttal.
Nyak: A fej alatt csaknem meztelen, kakasoknál sötétkékes bőrrel, tojóknál a bőr színe világosabb. Vékony, izgalomban egyenes tartású. A nyak alsó része erősen tollas, felső része csupasz, finom szőrökkel sűrűn benőtt.
Törzs: Erős. A mell nagy, kerekded, telt. A hát széles, erősen boltozatos, hátrafelé erősen lejt.
Szárnyak: Hosszúak, szélesek, szorosan testhez simulók.
Farok: Rövid és lefelé irányuló. A középső tollak a szélsőknél hosszabbak.
Lábszárak: Rövidek, a lábszár színe vöröses, a kakasnak nincs sarkantyúja.
Tollazat: Gazdag, szép kékesszürke alapszínnel. A tollazat minden részén egyenletesen elosztott fehér pettyek (gyöngyök) találhatók. A nyaktollazat általában sötétebb kék és petty nélküli. A fehér gyöngytyúk alapszíne fehér, a pettyek bársonyosan ragyogó fehérek.

Erdélyi kopasz nyakú tyúk

Az erdélyi kopasznyakú tyúkra jellemző, hogy nyaka és részben a melle, valamint hasi része is tollatlan. A fejtetőn szintén kevés toll található. Sokféle színváltozatban fordult elő, korábban legelterjedtebb a fehér volt. Testalkata hasonlít a magyar tyúkéra, de annál nagyobb törzsű, hosszabb és tojásdad alakú, melle kerek, mint a vadmadaraké. Szárnya hosszabb és hegyesebb.
Az erdélyi kopasznyakú tyúkfajtákat a 20. század első felében még elsőrendű gazdasági tyúkként tartották nyilván. Rendkívül edzettek, erősek és ellenállóak. Gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak. Számukra megfelelő környezetben kitűnő tojástermelők, tojásaik súlya a 70g-ot is meghaladhatja. A tojások általában barna- vagy krémszínűek, de előfordulnak fehérhéjúak is. Kotlási hajlama gyenge. Egyes vidékeken kiváló téli tojóként tartották számon. Gödöllőn az 1950-es évek elejétől sárga, kendermagos és fehér színben nemesítették. Mai génbanki állományainkban fehér, fekete és kendermagos színben – a magyar tyúkokhoz hasonlóan – önálló fajtaként őrizzük és szaporítjuk.

Fajtaleírás:
Általános jelleg

• Testsúly: Kakas: 2,50–3,00 kg
• Tojó: 2,00–2,30 kg

A kakas jellemzői:
Fej: Középnagy, gömbölyded. A fej tetejét fedő tollazat szorosan a koponyához tapad és hátul hegyben fut össze.
Csőr: Középhosszú, vastag, mérsékelten ívelt.
Szem: Nagy, tüzes.
Taraj: Az egyszerű taraj középnagyságú, lehetőleg aprón csipkézett.
Arc: Tollatlan.
Füllebeny: Kicsiny, kerekded.
Áll-lebeny: Középhosszú, tojásdad és lelógó.
Nyak: Tollatlan, hosszú és izmos, de sohasem vaskos, ívelése kissé hátrafelé hajló, magasan hordott. A nyak tövében a törzs tollazata a kondorkeselyűéhez hasonló tollbodorban végződik. (A kopasznyakúságot egyetlen autoszomális gén határozza meg. A tulajdonság a fedett nyakúsággal szemben domináns. Homozigóta kopasznyakúak esetében a nyak teljesen csupasz – ún. csóré nyak –, míg a heterozigóta egyedek esetében elöl, a nyak alsó részén – már naposcsibéken is jól megfigyelhető – tollpamacs van, melynek azonban soha, semmi körülmények között sem szabad a nyak hátsó részére terjednie, vagy a nyakat körülfognia.) A bírálat szempontjából csak a tollpamacs nélküli, tehát homozigóta egyedek értékelhetők.
Törzs: Izmos, középnagyságú, tojásdad alakú. A kiálló vérvörös begytől végig a hason, egészen a végbélig a törzs csupasz, tollatlan.
Mell: Széles és igen húsos. Az egyenes, hosszú mellcsont fölött a bőr csupasz és azt csak a kétoldalt ráboruló tollazat takarja.
Hát: Széles.
Nyereg: Csak kissé emelkedő.
Szárny: Elég hosszú, erős, majdnem vízszintes tartású.
Farok: Hátrafelé hajló, nem meredek tartású, a tollazat dús, a sarlótollak hosszúak.
Láb: A comb izmos, hosszú. A közepesnél valamivel hosszabb láb tollatlan és finom, de erős csontozatú. Az egyenes, szétálló lábujjak száma négy.
Testtartás: Bátor, élénk.
Tollazat: Szorosan fedő.
A tojó jellemzői:
A nemi különbséget és a kisebb testarányokat leszámítva, a kakaséval egyezik.
 

Magyar pulyka

Eredetileg a Duna-Tisza közén terjedt el a magyar pulyka. Elsősorban fekete és fehér színben tenyésztették. Idővel a fekete színváltozat száma nagyon lecsökkent és a 19–20. század fordulójára a fehér színváltozat került túlsúlyba. A fehér magyar pulykát később a mexikói fehér pulykával nemesítették a testsúly növelése érdekében. A magyar parlagi pulyka változatai kis számban ma fellelhetők a Kárpát-medencében.
A fehér magyar pulyka tolla igen értékes árucikknek számított, különösen a hónalj alatti, ún. “marabu-tollak”. Tojáshozama évente 30–40 darabra tehető. A fekete magyar pulyka tollazata egyöntetű fekete, csőre és lába palaszürke. Szép, fehér húsa a maga idejében nagyon keresett volt. Testsúlya kisebb, mint a fehér pulykáé. Évi 25–50, fehéres alapszínű, barnás pettyezettségű tojást termelt.
Gyorsan fejlődő, kiválóan kotló és nevelő állat. Élelemszerzésben szinte utolérhetetlenül szorgalmas. Húsminősége a külterjes tartásnak is köszönhetően a legigényesebb külföldi piacokon is csemegeszámba ment, belőle minden mennyiséget könnyen értékesíthettünk.
A Kárpát-medence egyes területein – elsősorban a Vajdaságban és Erdélyben – a fekete és a fehér magyar pulyka mellett különböző parlagi színváltozatok (fehér-tarka, szürkésbarna, világosbarna) is előfordulnak.

A rézpulyka

Főként Boszniában tenyésztették nagyobb számban, ezért “bosnyák pulykának” is nevezték. Szórványosan Magyarország területén is előfordult. Edzettségére és igénytelenségére jellemző, hogy értékesítésre valaha lábon hajtották hazánkba. Az alföldi tanyavilágban egy-egy példánya ma is megtalálható.
A kakas színe a test elülső részén sötét rézvörös, fehéres szárnyfedő- és faroktollakkal. Alapszínét fakó és fehér harántsávok tarkíthatják. A láb rózsaszín, a bőr fehér színű, a tojó valamivel világosabb.
A betegségekkel szemben ellenálló, igénytelen, bőven tojó, szorgalmasan kotló és nevelő, nagyon jó élelemkereső pulykafajtaként tartották számon. Jelenleg két kisebb génbanki állományban tartjuk fönn.

A bronzpulyka

A standard bronzpulyka a legrégebben kitenyésztett pulykafajták egyike, az egész világon elterjedt. Az 1800-as évek második felében keresztezés és fajtatiszta tenyésztés céljából hozták be. Hazánkban honosult fajtának minősíthető. A bronzpulyka gyorsan kiszorította a kisebb testű, parlagi fajtákat, s így a 20. század elejére a legértékesebb és legelterjedtebb pulykafajtává vált Magyarországon is.
A bronzpulyka teljes kifejlettségét kétéves korra éri el. Évi tojástermelés a hazai tenyészetekben 50–80 db. A tojások színe erősen pettyezett, súlyuk 70–90 g.
A “magyar” bronzpulyka testformája és a toll színeződése megegyezik a standard bronzpulykáéval, csak testsúlya lényegesen kisebb, a parlagi változatokhoz hasonló.

Magyar tyúk

A magyar tyúk a Magyarország különböző vidékein őshonos parlagi tyúkok tenyésztett változata, egyike törvényileg védett baromfifajtáinknak.

Közép-Európa területére valószínűleg a kelták hozták be a házityúkot. Régészeti leletek alapján megállapították, hogy a rómaiak tyúkjai nagyobb testűek voltak, mint az avarok által tartott tyúkok. A csekély számú lelet alapján feltételezik, hogy a honfoglaló magyarok valószínűleg Kelet-Európából hozták be magukkal a magyar parlagi tyúk ősi változatát. Ezek késői utódaiból kezdtek kialakulni 19. század végén a ma védett tyúkfajták.

Kialakulásukban történelmünk folyamán szerepet játszott a tatárjárás idején hazánkba jutott nagy testű ázsiai fajta, majd a törökök által behozott balkáni, kisázsiai tyúkok. Később a nyugatról betelepülő lakosság is hozta a saját, jól bevált fajtáit. Időközben kialakultak a különböző, egyre egységesedő színtípusok, így a 19. századra már több fajtaváltozat létezett. Jelentőségét külterjes volta adta, más állatok számára hasznosíthatatlan takarmányon nevelődött.

A tenyésztőmunka kezdetén állományunkat több nyugati fajta segítségével formálták. Mivel az össze-visszakeresztezések nem váltak a magyar tyúk hasznára, ezért egy 1896-ban kelt miniszteri rendeletre 1897-től kakas-csereakciókat tartottak, ahol tenyészkakasokat adtak fiatal parlagi kakasokért. Több kakasnevelő tenyésztelepet is kialakítottak, ahol magyar és erdélyi kopasznyakú kakasokat neveltek, ilyen telep volt Gödöllőn, Kolozsváron,Szentimrén és Adán is. 15 év alatt 140000 tenyészkakast osztottak ki így, s ezzel jelentősen javították a tyúkállományt.

Ám a kinemesített magyar fajták a második világháborúban szinte teljesen eltűntek. Az 1950-es évek elején újraindították a tenyésztést Gödöllőn, a Kisállattenyésztési Kutatóintézetben és több gazdaságban. A megfelelő alapállományt kistenyészetekből kapták. 1949-ben már 160000 naposcsibét keltettek. Azonban 1953-ban a gödöllői állományt felszámolták. A fordulatot az az 1973-ban kelt határozat hozta, amely elrendelte a génbankok létrehozását, ideértve az ősi jellegű állatfajtákat is. A sárga magyar tyúk génállománya vészelte át legjobban a köztes időtMosonmagyaróváron. A kendermagos tyúk állományát a Duna-Tisza közén talált fajtatiszta tenyészetből alakították kiHódmezővásárhelyen. A fehér változatot Makón lelték fel, és Gödöllőn tenyésztették tovább. A fogolyszínű magyar tyúk van ma a legmostohább helyzetben, visszatenyésztése nemrég kezdődött Gödöllőn, de állománya még nagyon kicsi.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_ty%C3%BAk