Sziki őszirózsa tanösvény › Ismertető a Fertőről és a Fertő halairól

GPS: 47.678326, 16.844502

Kattintson az egyes tanösvénypontokara, hogy megtekintse a nevét és a borítóképét.
Részletes adatokért kattintson a felugró ablakra.

A Fertő magyar oldalának nagy része nádas mocsár. Az összefüggő mocsárvilágot csak a belső tavak, valamint a közlekedés céljára létrehozott vízi utak (csatornák) hálózata töri meg. A növénytani szempontból nem túlzottan változatos nádasok között kisebb nagyobb foltokban gyékényes és telelősás állományok, a part menti területeken pedig magassásosok találhatók. A növényfajok közül a vízi gerincteleneket fogyasztó közönséges rence mellett a belső tavakon előforduló tengermelléki kákát emeljük ki. A viszonylag szegény növényvilág azonban rendkívül gazdag állatvilágnak biztosít élőhelyet.

Hazai és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő a tó halfaunája. Az elmúlt évtizedek kutatásai során 35 fajt mutattak ki a tóból, amelyek közül az inkább csak természetvédelmi jelentőségű réti csík emelhető ki, de jelentős a horgászatot kedvelők számára érdekes nyurga ponty, compó, csuka és süllő állomány is. 

 

Fertőhöz hasonló szélsőséges vízjárású tavak esetében a rendszeres katasztrófákhoz (pl. kiszáradás, árvizek, tólengés, fenékig befagyás, nyári felmelegedés) a halfauna is valamilyen szinten alkalmazkodik. Voltak bőséges időszakok, amikor innen látták el Bécs és a környező települések piacait, de bizony előfordult, hogy éveken keresztül nem fogtak halat a tóban. Bél Mátyás a magyarországi halakról és azok halászatáról írt kéziratában (Bél in Deák 1984) írja a fertői fejezet végén, hogy “De nem tudom, mi történhetett, hogy kb. négy év óta egyetlen halat se lehet fogni ebben a tóban.” Bél Mátyás akkor (1740-1745 között dolgozott a kéziraton) nem tudta, de mi már jól tudjuk, hogy a Fertő 1736-ban és 1740-ben is kiszáradt, így a következő években egyáltalán nem volt hal a tóban. A tó szabályozása miatt a halfauna is némiképp átalakult, fajok tűntek el vagy szorultak vissza és jelentek meg új, néha nem kívánatos halfajok is. Bár a Fertő halászata több száz évre tekint vissza, a legkorábbi történeti adatok XIV-XV. századból származnak, de az első halfaunisztikai adatok csak Bél Mátyás kéziratában jelentek meg. 

 

A jelenlegi kutatások alapján 29 faj előfordulása bizonyított. A tóban 3 természetvédelmi oltalom alatt álló faj él, a szivárványos ökle, a réticsík és a lápi póc. Ezek, illetve a garda szerepelnek az EU Élőhelyvédelmi Irányelv függelékein is, a Fertő tó Natura 2000 terület ún. jelölő fajainak minősülnek. A jelenleg előforduló 29 faj részletes bemutatásától eltekintünk, de az érdekesebb vagy gyakoribb fajokat röviden ismertetjük. 

 

Réticsík: A nagy folyószabályozások és a mocsarak lecsapolása miatt megfogyatkozott a Magyarországon található állománya, ezért védelmet élvez. Korábban tömegesen fordult elő, fontos böjti tápláléknak számított, és horgászatát, a csíkászatot a 19. századig mint a halászat külön ágazatát tartották számon. Éjjel aktív hal napközben az iszapban rejtőzik el. Étrendjét tekintve rovarokat, férgeket és ízeltlábúakat keresgél az iszapban, valamint a vízben lévő növényi törmelékeket is elfogyasztja. Nagyon szívós és igénytelen hal a telet az iszapba rejtőzve tölti el. A víz időleges kiszáradását is el tudja viselni.

Lápi póc: A póchalakra jellemzően kis termetű ragadozó hal, melynek egyedüli európai képviselője ez az aránylag rövid életű négy évnél tovább csak ritkán élő Magyarországon fokozottan védett faj. Állományának jelentős csökkenését a mocsarak lecsapolása és újabban a természetes ellenségeként megjelenő ragadozó amurgéb is fenyegeti. A lápi póc a hűvös, tiszta vizű mocsarakban, tőzeggödrökben, lápokon, növényzettel sűrűn benőtt alföldi tavakban fordul elő, kifejezetten kedveli a mocsarakban húzódó, keskeny csatornák növényzettel borított oldalát. Ragadozóhal, a fiatalabbak zooplanktonnal, az idősebbek férgekkel, bolharákokkal, rovarlárvákkal, illetve alkalomszerűen apró halivadékokkal táplálkoznak.

Szivárványos ökle: A szivárványos ökle Közép és Kelet-Európa élővizeiben él. Helyenként tömegesen fordul elő a Dunában és mellékfolyóiban. Kedveli a homokos vagy iszapos fenekű, lassú folyású vizeket, tavakat, különösen gyakori a folyók és patakok holtágaiban. Előfordulása természetesen kötődik a festőkagyló jelenlétéhez. A kifejlett példányok táplálékbázisát nagyrészt planktonikus algák alkotják.

Garda: A garda álló és lassú folyású vizek lakója. Magyarországon a nagyobb folyókban és a Balatonban él, de a Fertőben is megtalálható. Rajhal, ami napközben a fenék közelében tartózkodik, éjszaka a felszínre emelkedik. Táplálékai között planktonrákok, rovarlárvák és -bábok, repülő rovarok és apró halak vannak. 

Bodorka: Minden vizünkben él, őshonos hajfajunk. Szereti a csendesen folyó és állóvízű helyeket, nyáron főként a hínáros részeket keresi. Kis termetű, legtöbbször 10-18 cm-es, testsúlya maximum 1 kg. Rovarlárvát, aprócsigát, planktonrákokat, hínárhajtásokat fogyaszt.

Süllő: Európában honos halfaj, Magyarországon a nagyobb folyókban és tavakban is előfordul. Gazdaságilag kiemelkrfő értéket képvisel.  Oxigénigényes hal, ezért a folyó vizekben elsősorban a kavargó és örvénylő részeken fordul elő. A mederben nagyobb kő vagy tuskó mellett szívesen tanyázik, szereti a búvóhelyeket, ahol csoportosan előfordulhat. Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, méret alapján szelektálva közöttük. 

Vörösszárnyú keszeg: Európa és Kis-Ázsia vizeiben őshonos. Minden nagyobb folyó- és állóvízben előfordul, patakokban ritkább. Főleg vízinövényekkel benőtt, iszapos fenekű, csendes vizeket kedveli. Magyarországon az álló- és lassú folyású vizekben, csatornákban, holtágakban csapatosan él.

Karikakeszeg: A karikakeszeg őshonos magyar hal Európa legnagyobb részén megtalálható. A nagyobb, lassú folyású dombvidéki folyókat és holtágakat kedveli. Rajhal, amely a fenék közelében tartózkodik. Gyakran közös csapatokat alkotnak a dévérkeszegekkel. Tápláléka apró fenéklakók és növényi anyagok.

Dévérkeszeg: Európában a gyorsabb folyású patakok és hegyi folyók kivételével szinte minden álló- és folyóvízben megtalálható. A meder mélyebb részein keresgéli szúnyoglárvákból, kagylókból, csigákból és csővájóférgekből álló táplálékát.

Harcsa: A Kárpát-medence legnagyobbra növő őshonos ragadozó hala, mely Magyarországon megtalálható minden olyan folyóban és állóvízben, ahol előfordulnak mély, gödrös részek, bedőlt fák, kőrakások, elsüllyedt hajók, amelyek árnyékában a ragadozó biztosan rejtőzhet. 

Csuka: A föld északi féltekének hideg és mérsékelt éghajlati övében minden kontinensen megtalálható, Magyarország vizeiben is honos gyakori ragadozóhal. Kiválóan lát a vízben, hiszen a szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él és mozog. Főként a nálánál kisebb méretű halakat eszi meg, de a fiatal vízi szárnyasokat, valamint rákot, békát, sőt nagyobb korában a kígyót és a vízbe merészkedő apróbb emlősállatokat is elkapja. Saját faját sem kíméli; a nagyobb csukák felfalják a kisebbeket, a szülők saját ivadékaikat, az egyívású kis csukák között pedig a növésben elmaradtak hamar az erőteljesebben fejlődő testvéreik étlapjára kerülnek. Ha úgy hozza a helyzet, a vízből kiugorva még a nagyobb rovarokra, például szitakötőkre, kérészekre is rárabol.