Nemzeti Park

 A határon átnyúló nemzeti park kialakítását célzó tárgyalások 1988. őszén kezdődtek meg. A tárgyalások eredményeképpen Magyarországon 1991-ben alakították meg a Fertő-táj teljes hazai felét magában foglaló Fertő-tavi Nemzeti Parkot, míg 1993-ban Ausztriában a Nationalpark Neusiedler See-Seewinkel-t (Kárpáti 2002). A határon átnyúló közös nemzeti parkot végül 1994-ben avatták fel. A magyar oldalon több bővítés történt, 1994-ben csatolták az 1976-ban alapított Hansági Tájvédelmi Körzetet a nemzeti parkhoz (ekkortól hívják a nemzeti parkot a magyar oldalon Fertő-Hanság Nemzeti Parknak), majd 1999-ben a Répce-menti területeket. A Fertő-Hanság Nemzeti Park területe hazánkban ma 23 731 ha, míg Ausztriában 10 500 ha.
A Fertő-Hanság Nemzeti Park mozaikos szerkezetű, azaz a védett területek nem alkotnak összefüggő, egységes területet. Jelentősebb területei a Fertő-táj, a Hanság, a Tóköz, valamint a Répce-menti területek. A Fertő-Hanság Nemzeti Park zónái a Világ Természetvédelmi Unió (IUCN) elveinek megfelelően került kialakításra. A területnek mintegy harmadát teszi ki az ún. természeti övezet, ahol elsősorban a természeti folyamatok érvényesülnek. Ezen az övezeten belül gazdasági tevékenység nem folytatható, a kezelés részeként végzett munkák kizárólag az élővilág érdekében folynak. Ezt veszi körül az ún. kezelt természeti övezet, ahol extenzív területhasználat biztosítja a természeti értékek megőrzését. A külső, ún. bemutató övezetben van lehetőség a hagyományos területhasználat mellett a területek természeti értékeinek bemutatására.

A Fertő-Hanság Nemzeti Park egyes területei nemzetközi egyezmények alá is tartoznak. Ezek az alábbiak:

Bioszféra rezervátum (1979): A teljes hazai és osztrák Fertő-táj része az  UNESCO Ember és Környezete (Man and Biosphere) programjának. Ez a nemzetközi program ismerte el először azt, hogy a helyi lakosság által végzett gazdálkodási formák jótékonyan segítik az életközösségek, élővilág fennmaradását a térségben (pl. gyepgazdálkodás, nádgazdálkodás, szőlőkultúra stb.). A bioszféra rezervátum magterületei a magyar jogszabályok alapján fokozottan védett természeti területeknek minősülnek.

Ramsari terület (1989 és 2006): A Fertő-táj 1989, míg a Nyirkai-Hany 2006 óta tartozik a vizes élőhelyek védelmére az iráni Ramsarban létrehozott nemzetközi egyezmény alá.





Világörökség (2001): Több éves előkészítés után a Magyarország és Ausztria közös felterjesztésére 2001-ben az UNESCO felvette a világörökségi helyszínek listájára a Fertő / Neusiedler See Kultúrtájat. A világörökségi terület teljes kiterjedése 74 716 hektár, amelyből a magterület 68 369 hektár. Hazánkban a Fertő-Hanság Nemzeti Park teljes fertői védett természeti területe mellett a  nagycenki Széchenyiek és a fertődi Esterházyak kastélyainak műemléki környezetét, Sarród, Fertőd, Fertőszéplak, Hegykő, Fertőhomok, Hidegség, Fertőboz, Balf, Fertőrákos települések belterületét, valamint a Fertő felé eső külterületét is foglalja magába a világörökségi terület (Horváth 2005).

 A Fertő-Hanság Nemzeti Park területe négy részre osztható. A Fertő-táj foglalja magába a Fertő-tavat, a körülötte elterülő, helyenként több kilométer széles nádast, a part mentén található szikes réteket, mocsár- és lápréteket, illetve a Fertőmelléki-dombsor egy részét. A Fertő-tájtól nyugatra helyezkedik el a Hanság-medencéje, mely egykor összefüggő vízrendszert alkotott a Fertővel. A Hanság medencéjét a bősárkányi torok egy keleti és egy nyugati medencére osztja, amelyek ma Dél- és Észak-Hanságnak nevezünk. A Hanságtól délre található ún. Tóköz, amely két kisebb területre osztható, a Barbacsi-tavat és környékét, illetve a Fehértó környéki területeket foglalja magában. Végül a nemzeti parkhoz tartozik a Répce-menti terület, amelyek a Répce szabályozatlan, Nagygeresdtől Répceszemeréig tartó szakaszát takarja.
A következő oldalakon megkíséreljük a teljesség igénye nélkül bemutatni a nemzet park fontosabb területeit és az ott található természeti értékeket.

 A Fertő magyar oldalának nagy része nádas mocsár. Az összefüggő mocsárvilágot csak a belső tavak, valamint a közlekedés céljára létrehozott vízi utak (csatornák) hálózata töri meg. A növénytani szempontból nem túlzottan változatos nádasok között kisebb nagyobb foltokban gyékényes és telelősás állományok, a part menti területeken pedig magassásosok találhatók. A növényfajok közül a vízi gerincteleneket fogyasztó közönséges rence (Utricularia vulgaris) mellett a belső tavakon előforduló tengermelléki kákát (Schoenoplectus litoralis) emeljük ki. A viszonylag szegény növényvilág azonban rendkívül gazdag állatvilágnak biztosít élőhelyet.

A több száz gerinctelen faj közül a lápi szitakötő (Leucorrhinia pectoralis), a díszes légivadász (Coenagrion ornatum) vagy a rejtett életmódot fojtató farkos állaspók (Tetragnatha reimoseri) emelhető ki. Hazai és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő a tó halfaunája. Az elmúlt évtizedek kutatásai során 35 fajt mutattak ki a tóból, amelyek közül az inkább csak természetvédelmi jelentőségű réti csík (Misgurnus fossilis) emelhető ki, de jelentős a horgászatot kedvelők számára érdekes nyurga ponty (Cyprinus carpio), compó (Tinca tinca), csuka (Esox lucius) és süllő (Sander lucioperca) állomány is. A tó kétéltű és hüllő állománya országos jelentőségű, békák, gőték, unkák, varangyok tízezrei fejlődnek a nádas mocsárban és vonulnak keresztül minden évben a fertő-parti közúton.

 Kétségtelen azonban, hogy a területen előforduló természeti értékek közül a leglátványosabb élőlények madarak. Kiemelkedik ezek közül a több mint 700 párral fészkelő nagy kócsag (Egretta alba), a százával költő nyári lúd (Anser anser) és a szintén nagy számban itt lévő vörös gém (Ardea purpurea). Rendszeres fészkelő a kanalasgém (Platalea leucordia), a bölömbika (Botaurus stellaris), az üstökös gém (Ardeola ralloides) és a törpegém (Ixobrychus minutus), az üstökös réce (Netta rufina), valamint a ritka cigányréce (Aythya nyroca) is. Nádi énekes madárfajok nagy számban vannak jelen, ezek közül a jelentősebbek a sitke (Acrocephalus melanopogon), a barkós cinege (Panurus biarmicus), a kékbegy (Luscinia svecica), a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), a nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides) vagy a cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus).

A Fertő jelentősége nemcsak a fészkelő madárvilág számára kiemelkedő. Madarak tízezreinek jelentős gyülekezőhelye a madárvonulás során. A tömegesen vonuló fajok közül csak néhányat említve:  több tízezres csapatokban jelennek meg minden tavasszal és ősszel, enyhébb teleken át is telelve az ún. északi ludak (pl. Anser albifrons, Anser fabalis), őket a rétisasok (Haliaetus albicilla) követik északról. Vonulási időszakban böjti récék (Anas querquedula) és csörgő récék (Anas crecca) nagy tömegei gyülekeznek a vizeken, míg ősszel és télen a nádasokba akár százezres csapatokban húznak be az ott éjszakázó seregélyek (Sturnus vulgaris).

  A Fertő-tó keleti partján található mélyebb fekvésű területek egykor a Fertő árterületei voltak. Valószínűleg csak a vízrendezések után alakultak, a Fertő szikes vizével összeköttetésben lévő talajvíznek köszönhetően, szikes pusztává. A sótartalom koncentrációjától függően szikes növényfajok fordulnak elő ezeken az élőhelyeken, mint például a sziksófű (Salicornia prostrata) a sziki útifű (Plantago maritima), sziki üröm (Artemisia maritima) és tengerparti kígyófű (Triglochin maritimum), a sziki budavirág (Spergularia salina) vagy a réteket szeptemberben tízezres állományával lila szőnyegé varázsoló sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus). Külön érdemes megemlíteni a fokozottan védett a pókbangót (Ophrys sphegodes), amelynek többezer töves állománya él itt.

 Gazdag a szikes puszta állatvilága is. A védett szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis) mellett jelentős állománya él itt az ürgének (Spermophillus citellus). A füves élőhelyek közé ékelődve több, időszakos vízborítású, sekély vizes, részben szikes tó is található (Cikes, Borsodi, Nyéki szállás, Paprét), amelyek az 1990 óta folyó vizes élőhely-rekonstrukciók eredményeképp alakultak ki. A 600 hektáron megvalósult élőhely-rekonstrukció a Fertő-tó egykori áradásai után visszamaradó tocsogós, sekély vizes területeket próbálja helyettesíteni, amelyek a szabályozások után megszűntek.

 A sekély tavak kétségkívül a nemzeti park leginkább látogatott területeit jelentik, hiszen a nyílt területnek köszönhetően, az ott lévő kilátókból a változatos madárvilág nagyon jól tanulmányozható. Nemritkán egyszerre 40-50 faj figyelhető meg, szinte az év bármely szakában. A sekély – átlagban csupán 30-40 cm-es vízzel rendelkező, nyár végére kiszáradó tavak fontos gyülekező, vonuló, táplálkozó, fészkelő, vagy éppen éjszakázó helyei a különböző madárfajoknak. Az ún. parti madarak mellett nagy számban láthatók a különböző récefajok, de a gémek és a kócsagok is kijárnak a nádasból táplálkozni. Csupán néhány fajt kiragadva a megfigyelhető fajokból, jellemző a gulipán (Recurvirostra avocetta), a gólyatöcs (Himantopus himantopus), a nagy goda (Limosa limosa), a bíbic (Vanellus vanellus), a piroslábú cankó (Tringa totanus), a pajzsos cankó (Phylonaphus pugnax), a tavi cankó (Tringa stagnatilis), a szürke cankó (Tringa nebularia), az apró partfutó (Calidris minuta), a havasi partfutó (Calidris alpina), a havasi lile (Charadrius morinellus), a nagy póling (Numenius arquata), a dankasirály (Larus ridibundus), a szerecsensirály (Larus melanocephalus), a kanalas réce (Anas clypeata), a kerceréce (Bucephala clangula), a szárcsa (Fulica atra) és a kis vöcsök (Tachybaptus ruficollis) előfordulása.

 A Fertőmelléki-dombvonulat a Lajta-hegység folytatása déli irányban, alapkőzetét tekintve a ún. „lajta mészkő”. Természetvédelmi szempontból kiemelkedő értékű a Sopron és Fertőrákos között található Szárhalmi-erdő, amely a hozzákapcsolódó láprétekkel nemcsak a Fertő–Hanság Nemzeti Park, hanem az egész Nyugat-Dunántúl egyik legértékesebb területe, több tucat védett és fokozottan védett növény- és állatfaj élőhelye. 
 A Szárhalom növényzete a domborzati viszonyok, a talajmélység és a talajtípusok változatossága miatt mozaikos, de egyértelműen az erdők dominálnak. Kontinentális jellegű klímazonális erdőtársulása a hegyvidéki gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Carici pilosae-Carpinetum), mellette gyakoriak a cseres-tölgyesek (Quercetum petreae-cerris). Kifejezetten fényigényes és melegkedvelő élőhelyei a dombságnak a molyhos tölgyesek (Euphorbio-Quercetum) és a száraz gyepek felé átmenetet képező meleg erdőszegélyek (Geranio-Dictamnetum). Az erdőket nagyszámú elegyfaj, például a vadalma (Malus sylvestris), a vadkörte (Pyrus pyraster), a madárcseresznye (Cerasus avium), a nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos), a barkóca- (Sorbus torminális), a lisztes- (Sorbus aria) és madárberkenye (Sorbus aucuparia) színesíti. A fényben gazdag erdőkben dús cserjeszint alakult ki, amelyben a legtöbb hazai cserjefaj előfordul, a tömegesen jelen levő húsos (Cornus mas) és veresgyűrű som (Cornus snaguinea), a kökény (Prunus spinosa), a csíkos- (Euonymus europaeus) és a bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), a mogyoró (Corylus avellana) és a sóskaborbolya (Berberis vulgaris). Védett cserjefajunk a sziklai benge (Rhamnus saxatilis) a fertőrákosi kőfejtéseken, útrézsükön érzi jól magát. 
Az erdők védett növényfajai, például a madárfészekkosbor (Neottia nidus-avis), a tarka nőszirom (Iris variegata) és a bíboros (Orchis purpurea), mellett több helyen tömeges a gyöngyvirág (Convallaria majalis).

 Az erdők között részben a talajviszonyoknak, részben a korábbi legelő-gazdálkodásnak köszönhetően értékes lejtősztyeprétek és sziklagyepek (pl. Medicagini minimae-Festucetum valesiacae, Polygalo majori-Brachypodietum pinnati és Lino tenuifolii-Brachypodietum pinnati) alakultak ki. Egy fokozottan védett orchideafaj él ezeken száraz gyepeken, a ritka légybangó (Ophrys insectifera). Közvetlen környezetében, de más élőhelyen: nyirkos erdőkben, mészkedvelő tölgyesekben vagy bokorerdőkben él a kipusztulással fenyegetett másik fokozottan védett orchideafajunk, a boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus). Tavasszal nagy tömegekben nyílik a leány- (Pulsatilla grandis) és a fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a vitézkosbor (Orchis militaris), a sömörös kosbor (Orchis ustulata), a szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea), a piros- (Cephalantera rubra) és a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium), az apró (Iris pumila) és a pázsitos nőszirom (Iris graminea). Nyáron a sárga (Linum flavum), a borzas (Linum hirsutum) és az árlevelű len (Linum tenuifolium) együttes virágzásában gyönyörködhetünk, míg ősszel virágzik a prémes tárnicska (Gentianella ciliata).

Az erdei pocsolyák és keréknyomok biztosítanak szaporodóhelyet a barna varangy (Bufo bufo) és az erdei békák (Rana dalmatina) tömegeinek, míg a tisztásokon gyakran találkozhatunk napozó fürge gyíkkal (Lacerta agilis), zöld gyíkkal (Lacerta viridis), erdei siklóval (Elaphe longissima) és rézsiklóval (Coronella austriaca). Az erdő csendjét fülemüle (Luscinia luscinia), citromsármány (Emberia citrinella), csuszka (Sitta europea), barátka (Sylvia atricapilla) és más énekesmadarak hangja veri fel, a fákon zöld (Picus viridis) és szürke küllő (Picus canus), valamint fekete harkály (Dryocopus martius) kapaszkodik. A ragadozó madarak közül az egerészölyv (Buteo buteo), a darázsölyv (Pernis apivorus) és a kabasólyom (Falco subbuteo) fészkel a Szárhalomban.

A dombság lábainál láp- és mocsárréteket találunk, amelyek közül kiemelkedő értéket képvisel a Kistómalmi láprét. Egyedül itt él hazánkban a fokozottan védett „rovarevő” lápi hízóka (Pinguicula vulgaris) és a sápadt ujjaskosbor (Dactylorhiza ochroleuca), de előfordul a hazánkban csak néhány helyen előforduló, hagymaburok kosbor (Liparis loeseli) is. A mindössze három hektáros területen kimutatott 19 faj közül megemlíthetjük még a posvány kakastaréjt (Pedicularis palustris), a mocsári nőszőfüvet (Epipactis palustris) vagy a fehér májvirágot (Parnassia palustris), amelynek több ezres állománya él itt.

 Az egykor több ezer hektár kiterjedésű nyúlfarkfüves láprétekből (Seslerietum uliginosae) és kiszáradó kékperjés láprétekből (Succiso-Molinietum) ma már csak néhány száz hektár maradt meg az Észak-Hanságban. A megmaradt és ma is kiszáradással veszélyeztetett, de rendkívül fajgazdag, lápréteken jellemző védett növényfaj a lápi nyúlfarkfű (Sesleria uliginosa), hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum).

 A magassásosok (Caricetum acutiformis et ripariae) és a mocsárrétek (Agrostio-Deschampsietum caespitosae és Carici vulpinae-Alopecuretum pratensis) nemcsak számos fajnak biztosítanak élőhelyet, hanem szemre is nagyon látványosak. Védett fajaik közül a nálunk gyakorinak számító, de európai szinten veszélyeztetett kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) vagy a védett mocsári lednek (Lathyrus palustis) emelhető ki.

 Az állatfajok közül ki kell emelni hazánk egyetlen bennszülött gerinces alfaját a rákosi viperát (Vipera ursini ssp. rakosiensis), amelynek stabil állománya él a területen. A faj korábban előfordult Sopron környékén és a Bécsi-medencében, de ezekről a területekről már régen kipusztult. Rendszeres és szerencsére egyre gyakoribb fészkelő faj a fokozottan védett haris (Crex crex), de megemlíthetjük a szintén fészkelő hamvas rétihéját (Circus pygargus) is.
 

 A Hanságban a fás területek aránya egészen az 1960-as évekig egészen csekély volt, de több helyen fordultak elő égerlápok (Carici elongatae-Alnetum és Fraxino pannonicae-Alnetum) és a fűzlápok (Molinio-Salicetum cinereae), illetve a mára már kipusztult nyírlápok. A lecsapolásokat követően az erdővel borított területek jelentős átrendeződése következett be, de a ma megtalálható láperdők (Csíkos-éger, Vesszős-erdő, Figurák) mindenképpen kiemelkedő értéket képviselnek. Alnövényzetükben helyenként tömeges a védett tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), szálanként találkozhatunk a szálkás pajzsikával (Dryopteris carthusiana) és a fekete ribiszkével (Ribes nigrum). A fészkelő madárfajok közül a fekete gólyát (Ciconia nigra), az uhut (Bubo bubo), a rétisast (Haliaetus albicilla), illetve a telepesen fészkelő szürke gém (Ardea cinerea) és bakcsó (Nycticorax nycticorax) lehet kiemelni.
 

Hansági és tóközi nyílt vizes élőhelyek

 A lecsapolásokat követően a hansági tavak többsége megszűnt, mindössze a Fehértó és a Barbacsi-tó maradt meg. A tőzegbányászat következtében alakultak ki kisebb tavak (Királytó, Tündértó és Fövenyes-tó), ezek és a lecsapoló-öntöző rendszer csatornái nyújtottak menedéket az egykori lápvilág hínár-, hal- és kétéltű fajainak. A nyílt vizes élőhelyek és a mocsárvilág helyreállítását célozzák a 2001-ben megindult hansági vizes élőhely-rekonstrukciók, amelyek első lépése a Nyirkai-Hanyban valósult meg és jelenleg van folyamatban az Osli-Hany elvizesítése. A nyílt vizes élőhelyek tucatnyi növényfaja közül a kolokánt (Stratiotes aloides) vagy a színpompás sárga szőnyeget alkotó tündérfátylat (Nymphoides peltata) lehet kiemelni. A hansági vizekre jellemző hal a lápi póc (Umbra krameri), a réti csík (Misgurnus fossilis), a nyurga ponty (Cyprinus carpio), a compó (Tinca tinca), a csuka (Esox lucius) és süllő (Stizosteidon lucioperca). A kétéltűek közül a kecskebéka (Rana esculenta) mellett a leggyakoribb a mocsári béka (Rana arvalis) és a közösségi jelentőségű vöröshasú unka (Bombina bombina). A hazánk egyetlen őshonos teknősfaja, a mocsári teknős (Emys orbicularis) nagyon ritka a területen.

 A tóközi tavak mindig is jelentős madárélőhelynek számítottak, az elárasztott Nyirkai-Hanyt pedig gyorsan felfedezték a költő és vonuló madárfajok. Egyes fajok vonuláskor akár tízezres egyedszámban is megjelenhetnek a területen. Nem véletlen, hogy a 2001-ben megvalósított élőhely-rekonstrukció területe már 2006-ban felkerült a nemzetközi vadvizek jegyzékére (Ramsari terület). Az előforduló fajok közül, a teljesség igénye nélkül, csak néhány fajt említve: cigányréce (Aythia nyroca), böjti réce (Anas querquedula), barátréce (Aythya ferina), bölömbika (Botaurus stellaris), búbos vöcsök (Podiceps cristatus), vörösnyakú vöcsök (Podiceps ruficollis), vörösgém (Ardea purpurea), bakcsó (Nyticorax nycticorax), kanalasgém (Platalea leucorodia), réti sas (Haliaetus albicilla), barna rétihéja (Circus aeruginosus).

 A Répce Nagygeresdtől Répceszemeréig tartó szabályozatlan szakaszán csaknem eredeti állapotában tanulmányozható a kisvízfolyások növény- és állatvilága, folyó árterén található, rendszeresen kaszált mocsárrétek, a keményfa és puhafaligetek.
Az itt található természeti értékek közül legnagyobb figyelmet mindig is a Csáfordjánosfa határában található  maradvány ártéri erdő, a Csáfordi Tőzikés erdő kapta. Az öreg, 150-200 éves kocsányos tölgyek (Quercus robur) és magas kőrisek (Fraxinus excelsior) alatt kora tavasszal milliónyi tavaszi tőzike (Leucojum vernum) virágzik, ami csodálatos látványt nyújt és turisták százait vonza. A tőzikék fehér tengerét a tavaszi csillagvirág (Scilla vindobonensis) és az odvas keltike (Corydalis cava) színes virágai törik meg. Az elpusztult idős fák sem maradnak az enyészetnek, hiszen korhadékfogyasztó rovarok és gombák tucatjainak biztosítanak élőhelyet még évtizedeken keresztül. Az erdei madárfajok közül a csuszka (Sitta europea), az erdei pinty (Fringilla coelebs), a vörösbegy (Erithacus rubecula), a búbos banka (Upupa epops) vagy éppen a nagy számban előforduló harkályok emelhetők ki. A közvetlenül Répce-mentén fehér fűz (Salix alba) alkotta puhafaligetek találhatók.

 A Répce-mente védett területein az erdők mellett nagy kiterjedésű ártéri mocsárrétek (Carici vulpinae-Alopecuretum pratensis) és nedves kaszálórétek (Cirsio cani-Festucetum pratensis) is találhatók, melyek fennmaradásának feltétele az évszázadokon keresztül jellemző gazdálkodás folytatása. A színpompás és fajgazdag rétek növényei közül a védett buglyos szegfű (Dianthus superbus) és a szibériai nőszirom (Iris sibirica) emelhető ki. A növények közül még kiemelkedő állattani jelentősége van az őszi vérfűnek (Sanguisorba officinalis), amelyhez közösségi jelentőségű vérfűboglárka (Maculinea teleius) tápnövénye.