Legyen a Fertő-Hanság Nemzeti Park segítségére! Jelentse be észrevételét!
Az oldal spamvédelmét a reCAPTCHA látja el. A Google Adatvédelmi feltételei és Szolgáltatási feltételei érvényesek.
Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet
| Törzskönyvi szám: | 253/TK/92 |
| Védetté nyilvánítás éve: | 1992, 2001 |
| Védetté nyilvánító jogszabály (ok): | 19/1992. (XI. 6.) KTM rendelet 20/2001. (IX. 21.) KöM rendelet |
| Kiterjedése: | 8271,5081 ha |
| Ebből fokozottan védett: | 63,8697 ha (erdőrezervátum magterület) |
| Érintett települések: | Herkályi-erdő: Komárom Erebe-szigetek: Nagyszentjános Kisalföldi meszes homokpuszta: Gönyű, Bőny, Győr Holt-Rába: Győr Pannonhalmi-dombság: Győrújbarát, Nyúl, Écs, Pannonhalma, Ravazd, Tarjánpuszta, Bakonypéterd,Gic, Sokorópátka, Tényő, Kajárpéc, Felpéc |
| Elsőfokú természetvédelmi hatóság: | Győr-Moson-Sopron Vármegyei Kormányhivatal Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Hulladékgazdálkodási Főosztály Természetvédelmi Osztály |
A Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet 8272 hektár területen 1992-ben létesült. Két súlypontos része a Pannonhalmi dombság és a Kisalföldi meszes homokpuszták. Ezen kívül a TK-t két további védett vizes élőhely (Erebe-szigetek és a Holt-Rába környéke) gazdagítja. Ide kattintva lehet elérni a Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet openstreetmap térképét!
PANNONHALMI DOMBSÁG
Győrtől a Bakony felé, utóbbinak nyúlványaiként három egymással közel párhuzamos, ÉNY-DK irányú, egymástól mély eróziós völgyekkel elválasztott dombsor húzódik: Szemere, Csanak és Pannonhalma. Közülük a tájra a környezeténél 150 méterrel magasabb, szigetszerűen kiemelkedő Szent Márton-hegye - vagy ahogyan ezt Kazinczy Ferencnek Guzmics Izidor apátnál, neves költőnél tett látogatása óta nevezzük - Pannonhalma nyomja rá legerősebben bélyegét, ormán a bencések főmonostorával, a magyar művelődéstörténet ősi, ezeréves bölcsőjével. Erről kapta az egész dombság és maga a Tájvédelmi Körzet is a nevét.
A dombság a TK legnagyobb (2471 ha) összefüggő egysége, amely a Pannon-beltenger üledékeiből, agyagból és homokból, pliocén és pleisztocén középhegységi eredetű kavicsból áll, helyenként változó vastagságban települt lösszel takarva. A lösszel borított és ma már fátlanná vált területeken a lezúduló esőzések meredekfalú, néha 10-15 m mély vízmosásokat, ún. "horgokat" (pl. Ravazdnál) hoztak létre, (legnagyobb a nyúli "Szurdik"), alján oldalakba vájt pincesorokkal és "barlanglakásokkal"A táj azonban a záporoktól eltekintve vízben szegény, a kisebb erek sem nagy vízhozamúak és éghajlatilag a Kisalföldhöz áll közelebb, míg barna erdőtalajai és maradvány erdőfoltjai inkább a Bakonnyal rokonítják. Erről tanúskodnak a még meglévő cseres-kocsánytalan tölgyesek és a talán egykor volt tatárjuharos lösztölgyesek (Aceri tatarici-Quercetum), amelynek helyét ma már telepített akácosok, erdei- és feketefenyves foltok - köztük az igen szép Écs fölötti erdei fenyves - foglalták el, szőlőskertekkel vegyesen.
dombság erdős, főként cserestölgyes (Quercetum petraeae-cerris) múltjáról a gazdag növényvilág árulkodik. Az innen ismert közel ezer virágos növényfaj közül sok védett. Ilyen a tavasz beköszöntésével mindenütt sárgálló tavaszi hérics (Adonis vernalis), a szigetszerű foltokban előforduló törpe nőszirom (Iris pumila) és a lila kelyhű leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), valamint a hófehérleplű erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), a nedves élőhelyeken nyíló kék csillagvirággal (Scilla vindobonensis).
Már később nyílik a kőrislevelű ezerjófű (Dictamnus albus), májusban pedig a kosborfélék közül a bíboros- (Orchis purpurea), a tarka- (O. tridendata), az agár- (O. morio) és a vitézkosbor (O. militaris), továbbá a fehér (Cephalanthera damasonium) és a kardos madársisakok (C. longifolia), a zöld békakonty (Listera ovata), végezetül a még ritkább, s ezért fokozottan védett pókbangó (Ophrys sphegodes). Már csaknem nyár van, amikor a cserestölgyesekben a tarka nőszirom (Iris variegata) virágozni kezd; ősszel, a gyertyános-tölgyesekben pedig az illatos virágú erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) is megtalálható, hogy spontán-e vagy ültetve, ez nem tudható.
A gazdag és részletesebben fel nem sorolható flórát szerencsésen egészíti ki a védelemre szoruló állatvilág. Mindenekelőtt kiemelkedő jelentőségű a színes tollazatú gyurgyalag (Merops apiaster), amely a rovarvilágban gazdag mélyutak, horgok, löszfalak és szurdokok nevezetes madara. A ragadozómadarak közül legritkább a darázsölyv (Pernis apivorus) és a kabasólyom (Falco subbuteo). A védett emlősök közül a leggyakoribb itt a vadmacska (Felis sylvestris) és a nyuszt (Martes martes).
KISALFÖLDI MESZES HOMOKPUSZTÁK
A kisalföldi meszes homokpuszta a Duna árterétől délre, azzal párhuzamosan Győrtől a Tatai-árokig húzódik. Aljzata felső pleisztocén korú kavicstakaró, amely Győr és Gönyű között 4-8 m vastag, Gönyű-Ács-Komárom-Naszály vonalában pedig 6-8 méternél is magasabb teraszokat képez. Ezeket a teraszfelszíneket aztán főleg homok, egyes helyeken futóhomok és lösz takarják. Ez, valamint az alacsony, évi 550-600 mm csapadék eredményezték, hogy a Kisalföld magyarországi részének ez a legszárazabb területe és rajta részben eredeti, részint a homoki tölgyesek irtásterületén másodlagosan homokpusztagyepek (Festucetum vagainatae arrabonicum) alakultak ki. Sajnos, mára csak kevés maradt fenn belőlük, az oktalan fenyvesítés és akácosítás következtében. Legszebb foltjuk a Komárom-Győr-Kisbér háromszögben érintetlenül pompázó gyep, amely a tájvédelmi körzet legkeletibb elhelyezkedésű védett területe (Gönyű, Bőny, Győrszentiván). Ezeken a homokpusztákon a vegetáció korai ébredését a ternye fajok (Alyssum montanum, A. calycinum, A. desertorum), tavaszi sások (Carex humilis, C. stenophylla), a feketéllő kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans) és a már a Pannonhalmi dombságnál emlegetett tavaszi hérics, törpe nőszirom jelzik. Utóbbinak él azonban itt egy ritkább, mély sárga színű fajtestvére is, a homoki nőszirom (Iris arenaria), amely a szártalan csüdfűvel (Astragalus exscapus) igazi védett ritkaságok. 
Amikor ezek nyílnak, egy pompásan illatozó, ciklámenszínű virágokkal rendelkező félcserje hívja fel magára figyelmünket, ez a szentiváni legelők egykorvolt dísze, a henye boroszlán (Daphne cneorum ssp. cneorum), amelyet a nép itt vérvirágnak, vagy szentiváni virágnak nevez. Virágzása tetőpontján a közeli fehérnyáras-borókás ligetekben ilyenkor jelenik meg a szomorú estike (Hesperis tristis) éjjeli lepkéket csalogató szennyessárga virága, míg a ligetek szegélyein, a tövisesekben nászruhát ölt a kökény, a varjútövis benge, a fagyal és a sóskaborbolya, - s már érleli termését az oly jellemző serevényfűz (Salix rosmarinifolia). A számos védett orchidea közül csak a sömörös (Orchis ustulata) és a poloskaszagú kosbort (O. coriophora) emeljük ki, amelyek akkor örvendeztetik meg a vándort, amikor az árvalányhaj (Stipa pennata) tollas "virágzata" ezüstösen fénylő, hullámzó tengerré változtatja a buckák ormait. A nyár azután a keresztesvirágúak, pl. magyar repcsény (Erysimum pannonicum), homokviola (Syrenia cana); a szegfűfélék, különösen a balti (Dianthus arenarius ssp. borussicus) és a magyar szegfű (D. pontederae), valamint a buglyos fátyolvirág (Gypsophila paniculata) és a tavaszi kőhúr (Mimuartia verna); a fészkesek, pl. szalmagyopár (Heliochrysum arenarium), ékes vasvirág (Xeranthemum annuum); az ajakosok, pl. kakukkfű (Thymus), hegyi gamandor (Teucrium montanum) és a pillangósvirágúak, pl. csajkavirág (Oxytropis pilosa), buglyos zanót (Cytisus austriacus) időszaka. A forró nyári napsugarak azonban hamar véget vetnek a növényzet pompájának. A kiaszott homokfoltokon késő őszig csak az igénytelen, egyéves, de védelmet élvező gyomnövények, pl. fényes poloskamag (Corispermum nitidum), európai kunkor (Heliotropium europaeum) virulnak.
A homokpuszták sajátos világa a rovarok valódi birodalma! Leginkább szembeötlő képviselőik a lepkék számtalan faja, közülük is legkiemelkedőbb a kardos lepke (Iphiclides podalirius) a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) és a farkasalmalepke (Zerynthia polyxena). A legújabb kutatások körülbelül 400 moly- és nagylepkefajjal gazdagították az éjjeli lepkék listáját. A kétéltűek közül leggyakrabban a zöld varanggyal (Bufo viridis), a barna varanggyal (Bufo bufo), a levelibékával (Hyla arborea) és az erdei békával (Rana dalmatina) találkozhatunk. A hüllők közül leginkább - ha csak egy villanásnyira is - a fürge (Lacerta agilis) és a zöld gyík (Lacerta viridis) kerülhet szemünk elé. A homokpusztákon és a környező csenderesekben, természetes ligetekben és ültetett erdőkben 102 madárfaj él. Csak különlegességként említjük meg, hogy közülük a nagyobb erdőtömbökben fészket talált magának a fekete gólya (Ciconia nigra), az utóbbi években feltűnt a holló (Corvus corax) és a kerecsen sólyom (Falco cherrug).
EREBE- SZIGETEK
A meszes homokpusztákhoz képest teljesen más élőhelytípust képviselnek a tájvédelmi körzeten belül a Duna menti vizes élőhelyek Gönyű és Nagyszentjános között: meredeken leszakadó partszegéllyel és a folyamszabályozás következtében keletkezett zátonyokkal és holtágakkal. A táj a Szigetköz kicsinyített mása is lehetne, ahol kitűnően megfigyelhetők azok a feltöltődési folyamatok, amelyek eddig csak alig észrevehető változással jártak, de amelyek napjainkra felgyorsultak. Jól szemlélteti ezeket a változásokat a növényvilág szukcessziója, amelynek előhírnökei az iszapkákás gyep és az egynyári gyomvegetáció, majd a csigolyafűzből (Salix purpurea) álló bokorfüzesek és a hordalékszigetekre betelepülő fekete- (Populus nigra) és a fehérnyárak (Populus alba). De maguktól is és az emberi beavatkozásra is megjelennek az ún. nemesnyárak, majd az igényesebb magyarkőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), a vénic szil (Ulmus laevis), cserjeszintben pedig a hamvas szeder (Rubus caesius), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), valamint a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus). A puhafás ligeterdőknek ebben a stádiumában a gyepszintet a csalán (Urtica dioica) és az amerikából származó, özönfaj, a magas aranyvessző (Solidago gigantea) uralják.
A táji elemek közül kimelkedő értékkel bírnak a kavicszátonyok, míg a természeti értékek közül a változatos madárvilágot említhetjük meg, mely a folyamatosan változó vízállásnak köszönhető. Közülük a terület jelentős fészkelő faja a barna kánya (Milvus migrans). Az őszi és tavaszi vonulások idején ritkán ugyan, de megfigyelhetjük a halászsast (Pandion haliaëtus). Másik ragadozó madarunk, a réti sas (Haliaëtus albicilla) főleg a téli időszakban tartózkodik itt. A vadrécék különböző fajainak nagyobb számú csapataival elsősorban a vonulási időszakokban találkozhatunk. Leggyakoribb a tőkésréce (Anas platyrchynchos), ritkább a nyílfarkú (Anas acuta) és a kendermagos réce (Anas strepera). Az északi fajok közül télen a kerce- (Bucephala clangula) és a kontyos réce (Aythya fuligula), míg a hegyi réce (Aythya marila) és a jeges réce (Clangula hyemalis) csak alkalomszerűen fordulnak elő.
A HOLT-RÁBA KÖRNYÉKE
Másik vízhez szorosan kötődő területe a tájvédelmi körzetnek a Holt-Rába és környéke, amelyet az 1888-ban végzett vízszabályozás óta Holt-Marcal környékének is neveznek. A Rába mellett ugyanis, a Győr és Rábapatona között épített töltést akkoriban átvágták és a Rába jobb parti részén egy nagy mellékágat hoztak létre. Erre később rákötötték a Marcalt is, majd a Marcal torkolatát a 30-as években feljebb helyezték s azóta a holtág a Marcal vizének csak egy részét kapja. Így a régi Rába-meder, vagyis a Holt-Marcal egy minden folyótól elválasztott holtág, amely folyamatosan feltöltődik. A régi meder és a Rába mai töltése közötti terület pedig zömében mély fekvésű, zsombékos tocsogókkal, elszórt fákkal és facsoportokkal be-népesült legelő.
A náddal és gyékénnyel, bokorfüzesekkel benőtt, vagy részben kísért, kanyargós morotvák hangulatosak és jelentős tájképi értéket képeznek, de gazdag növény- és állatviláguk is. Ahol a feltöltődés még csak kismértékű és a holtágak vízmélysége 1,0-1,5 m, ott lebegő és legyökeresedő hínártársulások jelennek meg és a vizek felszínét elborítja a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) és a sárga vízitök (Nuphar luteum), a partok mentén pedig három nősziromfaj: a sárga nőszirom (Iris pseudacorus), valamint a védett, lilásan irizáló szibériai (Iris sibirica) és fátyolos nőszirom (Iris spuria) nő. A kosborféléket két védett faj, a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) és a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) képviselik.
Az élőhely változatosságát az állatvilág is tükrözi. Így például a farkos kétéltűeket a pettyes gőte (Triturus vulgaris), a farkatlan kétéltűeket a vöröshasú unka (Bombina bombina), a kecskebéka (Rana esculenta) és a tavi béka (R. ridibunda) képviselik. A ritkább fajok közé tartozik a párzáskor meglehetősen bizarr megjelenésű, de annál szebb, kékszínű mocsári (R. arvalis) és az erdei béka (R. dalmatina). A hüllők három, a madaraknak 110 faja ismert. A költő fajok közül említést érdemel a bíbic (Vanellus vanellus), a piroslábú cankó (Tringa totanus), a mélyebb vizek környezetében a böjti (Anas querquedula) és a kanalas réce (Anas clypeata), továbbá a szárcsa (Fulica atra), a vízityúk (Gallinula chloropus) és a törpegém (Ixobrychus minutus). Szárazabb részeken, a bokrosok szélén, magasfüvű réteken hallhatjuk a réti tücsökmadár (Locustella naevia) jellegzetes hangját.
A területtel kapcsolatos további információk
A terület áttekintő térképe
A terület helyrajzi számai
dombság erdős, főként cserestölgyes (Quercetum petraeae-cerris) múltjáról a gazdag növényvilág árulkodik. Az innen ismert közel ezer virágos növényfaj közül sok védett. Ilyen a tavasz beköszöntésével mindenütt sárgálló tavaszi hérics (Adonis vernalis), a szigetszerű foltokban előforduló törpe nőszirom (Iris pumila) és a lila kelyhű leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), valamint a hófehérleplű erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), a nedves élőhelyeken nyíló kék csillagvirággal (Scilla vindobonensis).
Már később nyílik a kőrislevelű ezerjófű (Dictamnus albus), májusban pedig a kosborfélék közül a bíboros- (Orchis purpurea), a tarka- (O. tridendata), az agár- (O. morio) és a vitézkosbor (O. militaris), továbbá a fehér (Cephalanthera damasonium) és a kardos madársisakok (C. longifolia), a zöld békakonty (Listera ovata), végezetül a még ritkább, s ezért fokozottan védett pókbangó (Ophrys sphegodes). Már csaknem nyár van, amikor a cserestölgyesekben a tarka nőszirom (Iris variegata) virágozni kezd; ősszel, a gyertyános-tölgyesekben pedig az illatos virágú erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) is megtalálható, hogy spontán-e vagy ültetve, ez nem tudható.
A gazdag és részletesebben fel nem sorolható flórát szerencsésen egészíti ki a védelemre szoruló állatvilág. Mindenekelőtt kiemelkedő jelentőségű a színes tollazatú gyurgyalag (Merops apiaster), amely a rovarvilágban gazdag mélyutak, horgok, löszfalak és szurdokok nevezetes madara. A ragadozómadarak közül legritkább a darázsölyv (Pernis apivorus) és a kabasólyom (Falco subbuteo). A védett emlősök közül a leggyakoribb itt a vadmacska (Felis sylvestris) és a nyuszt (Martes martes).
KISALFÖLDI MESZES HOMOKPUSZTÁK
A kisalföldi meszes homokpuszta a Duna árterétől délre, azzal párhuzamosan Győrtől a Tatai-árokig húzódik. Aljzata felső pleisztocén korú kavicstakaró, amely Győr és Gönyű között 4-8 m vastag, Gönyű-Ács-Komárom-Naszály vonalában pedig 6-8 méternél is magasabb teraszokat képez. Ezeket a teraszfelszíneket aztán főleg homok, egyes helyeken futóhomok és lösz takarják. Ez, valamint az alacsony, évi 550-600 mm csapadék eredményezték, hogy a Kisalföld magyarországi részének ez a legszárazabb területe és rajta részben eredeti, részint a homoki tölgyesek irtásterületén másodlagosan homokpusztagyepek (Festucetum vagainatae arrabonicum) alakultak ki. Sajnos, mára csak kevés maradt fenn belőlük, az oktalan fenyvesítés és akácosítás következtében. Legszebb foltjuk a Komárom-Győr-Kisbér háromszögben érintetlenül pompázó gyep, amely a tájvédelmi körzet legkeletibb elhelyezkedésű védett területe (Gönyű, Bőny, Győrszentiván). Ezeken a homokpusztákon a vegetáció korai ébredését a ternye fajok (Alyssum montanum, A. calycinum, A. desertorum), tavaszi sások (Carex humilis, C. stenophylla), a feketéllő kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans) és a már a Pannonhalmi dombságnál emlegetett tavaszi hérics, törpe nőszirom jelzik. Utóbbinak él azonban itt egy ritkább, mély sárga színű fajtestvére is, a homoki nőszirom (Iris arenaria), amely a szártalan csüdfűvel (Astragalus exscapus) igazi védett ritkaságok. Amikor ezek nyílnak, egy pompásan illatozó, ciklámenszínű virágokkal rendelkező félcserje hívja fel magára figyelmünket, ez a szentiváni legelők egykorvolt dísze, a henye boroszlán (Daphne cneorum ssp. cneorum), amelyet a nép itt vérvirágnak, vagy szentiváni virágnak nevez. Virágzása tetőpontján a közeli fehérnyáras-borókás ligetekben ilyenkor jelenik meg a szomorú estike (Hesperis tristis) éjjeli lepkéket csalogató szennyessárga virága, míg a ligetek szegélyein, a tövisesekben nászruhát ölt a kökény, a varjútövis benge, a fagyal és a sóskaborbolya, - s már érleli termését az oly jellemző serevényfűz (Salix rosmarinifolia). A számos védett orchidea közül csak a sömörös (Orchis ustulata) és a poloskaszagú kosbort (O. coriophora) emeljük ki, amelyek akkor örvendeztetik meg a vándort, amikor az árvalányhaj (Stipa pennata) tollas "virágzata" ezüstösen fénylő, hullámzó tengerré változtatja a buckák ormait. A nyár azután a keresztesvirágúak, pl. magyar repcsény (Erysimum pannonicum), homokviola (Syrenia cana); a szegfűfélék, különösen a balti (Dianthus arenarius ssp. borussicus) és a magyar szegfű (D. pontederae), valamint a buglyos fátyolvirág (Gypsophila paniculata) és a tavaszi kőhúr (Mimuartia verna); a fészkesek, pl. szalmagyopár (Heliochrysum arenarium), ékes vasvirág (Xeranthemum annuum); az ajakosok, pl. kakukkfű (Thymus), hegyi gamandor (Teucrium montanum) és a pillangósvirágúak, pl. csajkavirág (Oxytropis pilosa), buglyos zanót (Cytisus austriacus) időszaka. A forró nyári napsugarak azonban hamar véget vetnek a növényzet pompájának. A kiaszott homokfoltokon késő őszig csak az igénytelen, egyéves, de védelmet élvező gyomnövények, pl. fényes poloskamag (Corispermum nitidum), európai kunkor (Heliotropium europaeum) virulnak.A homokpuszták sajátos világa a rovarok valódi birodalma! Leginkább szembeötlő képviselőik a lepkék számtalan faja, közülük is legkiemelkedőbb a kardos lepke (Iphiclides podalirius) a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) és a farkasalmalepke (Zerynthia polyxena). A legújabb kutatások körülbelül 400 moly- és nagylepkefajjal gazdagították az éjjeli lepkék listáját. A kétéltűek közül leggyakrabban a zöld varanggyal (Bufo viridis), a barna varanggyal (Bufo bufo), a levelibékával (Hyla arborea) és az erdei békával (Rana dalmatina) találkozhatunk. A hüllők közül leginkább - ha csak egy villanásnyira is - a fürge (Lacerta agilis) és a zöld gyík (Lacerta viridis) kerülhet szemünk elé. A homokpusztákon és a környező csenderesekben, természetes ligetekben és ültetett erdőkben 102 madárfaj él. Csak különlegességként említjük meg, hogy közülük a nagyobb erdőtömbökben fészket talált magának a fekete gólya (Ciconia nigra), az utóbbi években feltűnt a holló (Corvus corax) és a kerecsen sólyom (Falco cherrug).
EREBE- SZIGETEK
A meszes homokpusztákhoz képest teljesen más élőhelytípust képviselnek a tájvédelmi körzeten belül a Duna menti vizes élőhelyek Gönyű és Nagyszentjános között: meredeken leszakadó partszegéllyel és a folyamszabályozás következtében keletkezett zátonyokkal és holtágakkal. A táj a Szigetköz kicsinyített mása is lehetne, ahol kitűnően megfigyelhetők azok a feltöltődési folyamatok, amelyek eddig csak alig észrevehető változással jártak, de amelyek napjainkra felgyorsultak. Jól szemlélteti ezeket a változásokat a növényvilág szukcessziója, amelynek előhírnökei az iszapkákás gyep és az egynyári gyomvegetáció, majd a csigolyafűzből (Salix purpurea) álló bokorfüzesek és a hordalékszigetekre betelepülő fekete- (Populus nigra) és a fehérnyárak (Populus alba). De maguktól is és az emberi beavatkozásra is megjelennek az ún. nemesnyárak, majd az igényesebb magyarkőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), a vénic szil (Ulmus laevis), cserjeszintben pedig a hamvas szeder (Rubus caesius), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), valamint a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus). A puhafás ligeterdőknek ebben a stádiumában a gyepszintet a csalán (Urtica dioica) és az amerikából származó, özönfaj, a magas aranyvessző (Solidago gigantea) uralják.A táji elemek közül kimelkedő értékkel bírnak a kavicszátonyok, míg a természeti értékek közül a változatos madárvilágot említhetjük meg, mely a folyamatosan változó vízállásnak köszönhető. Közülük a terület jelentős fészkelő faja a barna kánya (Milvus migrans). Az őszi és tavaszi vonulások idején ritkán ugyan, de megfigyelhetjük a halászsast (Pandion haliaëtus). Másik ragadozó madarunk, a réti sas (Haliaëtus albicilla) főleg a téli időszakban tartózkodik itt. A vadrécék különböző fajainak nagyobb számú csapataival elsősorban a vonulási időszakokban találkozhatunk. Leggyakoribb a tőkésréce (Anas platyrchynchos), ritkább a nyílfarkú (Anas acuta) és a kendermagos réce (Anas strepera). Az északi fajok közül télen a kerce- (Bucephala clangula) és a kontyos réce (Aythya fuligula), míg a hegyi réce (Aythya marila) és a jeges réce (Clangula hyemalis) csak alkalomszerűen fordulnak elő.
A HOLT-RÁBA KÖRNYÉKE
Másik vízhez szorosan kötődő területe a tájvédelmi körzetnek a Holt-Rába és környéke, amelyet az 1888-ban végzett vízszabályozás óta Holt-Marcal környékének is neveznek. A Rába mellett ugyanis, a Győr és Rábapatona között épített töltést akkoriban átvágták és a Rába jobb parti részén egy nagy mellékágat hoztak létre. Erre később rákötötték a Marcalt is, majd a Marcal torkolatát a 30-as években feljebb helyezték s azóta a holtág a Marcal vizének csak egy részét kapja. Így a régi Rába-meder, vagyis a Holt-Marcal egy minden folyótól elválasztott holtág, amely folyamatosan feltöltődik. A régi meder és a Rába mai töltése közötti terület pedig zömében mély fekvésű, zsombékos tocsogókkal, elszórt fákkal és facsoportokkal be-népesült legelő.A náddal és gyékénnyel, bokorfüzesekkel benőtt, vagy részben kísért, kanyargós morotvák hangulatosak és jelentős tájképi értéket képeznek, de gazdag növény- és állatviláguk is. Ahol a feltöltődés még csak kismértékű és a holtágak vízmélysége 1,0-1,5 m, ott lebegő és legyökeresedő hínártársulások jelennek meg és a vizek felszínét elborítja a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) és a sárga vízitök (Nuphar luteum), a partok mentén pedig három nősziromfaj: a sárga nőszirom (Iris pseudacorus), valamint a védett, lilásan irizáló szibériai (Iris sibirica) és fátyolos nőszirom (Iris spuria) nő. A kosborféléket két védett faj, a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) és a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) képviselik.
Az élőhely változatosságát az állatvilág is tükrözi. Így például a farkos kétéltűeket a pettyes gőte (Triturus vulgaris), a farkatlan kétéltűeket a vöröshasú unka (Bombina bombina), a kecskebéka (Rana esculenta) és a tavi béka (R. ridibunda) képviselik. A ritkább fajok közé tartozik a párzáskor meglehetősen bizarr megjelenésű, de annál szebb, kékszínű mocsári (R. arvalis) és az erdei béka (R. dalmatina). A hüllők három, a madaraknak 110 faja ismert. A költő fajok közül említést érdemel a bíbic (Vanellus vanellus), a piroslábú cankó (Tringa totanus), a mélyebb vizek környezetében a böjti (Anas querquedula) és a kanalas réce (Anas clypeata), továbbá a szárcsa (Fulica atra), a vízityúk (Gallinula chloropus) és a törpegém (Ixobrychus minutus). Szárazabb részeken, a bokrosok szélén, magasfüvű réteken hallhatjuk a réti tücsökmadár (Locustella naevia) jellegzetes hangját.
A területtel kapcsolatos további információk
A terület áttekintő térképe
A terület helyrajzi számai
